Az idő múlásával azonban megfakulnak, elhalványodnak az arcok, feledésbe merülnek a történetek, pedig „az élet egyetlen mércéje emlékezet. Ha nem emlékeznek ránk, az olyan, mintha nem is léteztünk volna. Miután meghalunk és örökre elfelejtenek, talán meg sem történt az életünk. A boldogság és a bánat mind semmivé foszlik. Pedig szeretnénk azt hinni, hogy ha nyomot hagyunk a világban, (…) halhatatlanná válhatunk.” Drew Lerman).

Szeretteink emlékének megőrzése, tovább éltetésé belső kényszer, amelynek a felgyorsult és fenekestől felfordult világunkban egyre nehezebb eleget tenni. Lelkiismeretfurdalással gondolunk arra, hogy kevés idő jut az emlékezésre, elhalványulnak a szeretett arcok, életképek, feledésbe merülnek a történetek, lelkiismeretfordalással gondolunk arra, hogy az utánunk jövő generációk már szinte semmit sem fognak tudni elődjeikről. Pedig nincs okunk a lelkiismeretfurdalásra, hiszen nem az eltávozottak iránti szeretet hunyt ki bennünk idő előtt, nem mi változtunk meg, hanem az életformánk.