Az utóbbi években szomorúan tapasztajuk, hogy egyre kevesebbet gondolunk elhunyt szeretteinkre, egyre ritkábban emlegetjük őket, és a temetőbe sem viszünk elég gyakran virágot a sírjaikra. Riadtan gondolunk arra, hogy utódaink úgy nőnek fel, hogy szinte semmit sem tudnak elődiekről.

Ugyanezt tapasztaljuk a környezetünkben. Kiváló és szeretett emberek halála megrázza a családot, a barátokat, az egykori munkatársakat, az ismerősöket, özönlenek a Facebookon bejelentett halálhír alatt a részvétnyilvánítások, az elhunyt megkapja a méltó végtisztességet, majd az időtálló síremléket, de pár hét multával már szinte senki sem említi. Pedig mindannyian tudjuk, érezzük, „csak az hal meg, akit elfelejtenek”, ezért lelkiismeretfurdalással gondolunk arra, hogy ha kikopnak emlékezetünkből, úgy érezzük egyfajta halhatatlanságtól fosztjuk meg őket. Rádöbbenünk, hogy az időtállónak hitt siremlék személytelen, egy a sok közül a temetőben, a sírkövekbe vésett név alatt csak a kötőjel jelzi a születési és halálozási évszám között lezajlott egy egyszeri és megismételhetetlen, maradandó üzeneteket hordozó élet.

Elképzeltük és megvalósítottuk.

Az Életkód csapata